Ami azt illeti, a közönség tagjai fizetnek azért, amit hírként fogyasztanak, amikor tévét néznek vagy újságot olvasnak. Milyen jelentős társadalmi felelősséget vállal ez a sajtószabadság alatt álló „negyedik” állami szerv! Itt az ideje, hogy az emberek gondolják, mit akarnak hírként fogyasztani! Végül is nincs olyan, hogy „sajtószabadság”; a „szabad sajtó” csupán az egyének „szólás- és véleményszabadsághoz való jogának származéka”.
A Vikas Dubey-saga most véget ért; vagy nem lehet, mivel halálának körülményei mélyen megfontolandóak a média és bírósági határozatok az ország legfelsőbb bíróságán!
Tekintettel arra, hogy a negyedik hatalomnak kötelessége őszintén tájékoztatni a közönséget a jelentős, nyilvános eseményekről, az elmúlt két hétben a nagy indiai nyomtatott és elektronikus médiának semmi sem volt elég fontos, amit követhetett volna, megfontolt volna és tájékoztathatott volna a közvéleményről, csak a „másodszor. második beszámolója Vikas Dubey úriember mozgásáról olyannyira, hogy a hírcsatornák valós időben fizikailag követték Ujjainból Kanpurba való átszállását.
Egyébként tudja valaki akár a nevét is Dubey Vikas törvénytisztelő áldozatainak, nemhogy nyolc rendőrről, akit nemrég ölt meg? A média által erre a bűnözőre fordított figyelem valószínűleg bizonytalanságban és alsóbbrendűségben fogja érezni magát az olyan nemzetépítőket, mint az iparosok, vállalkozók, tudósok és mérnökök stb.
Lehet vitatkozni, hogy a média csak azt mutatja meg, amit az emberek látni akarnak. Ha igen, akkor a média minden bizonnyal kitűnik izgalmas történetmesélőként vagy mulattatóként, akiről időnként azt is felfogják, hogy hatalomra törekszik a hatalmas emberek felett, és mint véleménybefolyásoló, aki ideológiai szálon szolgálja a politikusok érdekeit.
És ki fizet mindezekért, amelyeket úgy szolgálnak fel,hír' az embereknek? Vagyis ki viseli annak „előállításának és terjesztésének” költségeit, amit „hírként” juttatnak el az emberekhez?
A válasz a hirdetők. A reklám- és promóciós díjak jelentik a média fő bevételi forrását. A „hírek” költségeit nem lehet közvetlenül az adókból kifizetni, hanem a nagyközönség fizeti, amikor a csatornán hirdetett árukat és szolgáltatásokat vásárol. A cégek reklámozási és promóciós kiadásait hozzáadják az általuk értékesített és a fogyasztóktól megtérített áruk és szolgáltatások költségeihez. Így végső soron az emberek fizetnek mindazért, amit a média hírként mutat be nekik.
Valójában tehát a nyilvánosság tagjai fizettek azért, amit hírként fogyasztottak, amikor körülbelül két hétig nézték és olvasták a Vikas Dubey-vel kapcsolatos eseményeket.
Milyen jelentős társadalmi felelősséget vállal ez a sajtószabadság alatt álló „negyedik” állami szerv!
Itt az ideje, hogy az emberek azt gondolják, amit akarnak hírként!
Végül is nincs olyan, hogy „sajtószabadság”; a „szabad sajtó” csupán az egyének „szólás- és véleményszabadsághoz való jogának származéka”.
***
Szerző: Umesh Prasad
Az ezen a weboldalon kifejtett nézetek és vélemények kizárólag a szerző(k) és egyéb közreműködők, ha vannak ilyenek.
